A szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ „Igazi kézműves adventi vásár” címmel szervezett programja volt megtekintető december 8-tól 10-ig, amely a karácsony örömteli fényében volt megtartva. Szemügyre vettük a különféle kézműves karácsonyi kis ajándékokat. Megnéztük a kiállított hímzéseket. A kiállításon láthatók voltak huzalok, kis és nagy asztalterítők, amelyek különféle tájegységek sajátos nemzeti díszítési jellegzetességeiket bírták, és különféle hímzési módok szerint készültek. A nagyterem karácsonyi díszekbe öltöztetve fogadta a látogatókat. Itt megtekinthetők voltak az idei versenyre benevezett mézeskalácsból készített és impozánsan díszített házacskák, amelyekre szavazni lehetet, és szavaztunk is az szerint, kinek melyik tetszett a legjobban.

Fel nagy örömre…

Karácsonyra a keresztény világ lázasan készül. A mindennapi gondok ellenére, a karácsony napjához egyre közeledve, az embert elönti egy teljesen szavakba nem önthető belső derűs örömteli érzés. Előkerülnek a régi nemzeti és családi szokások. Megkerülnek a régi karácsonyi díszek. Felkerül a fenyőfa csúcsát ékesítő betlehemi csillag. A friss fenyőillat áthatja a helységet. Előkerülnek a régi féltve őrzött titkos családi karácsonyi receptek, és a nagy sütés sürgés forgás közepette áradó illattokkal együtt az egykori gyermeki boldog emlékek, de egyúttal rádöbbenek, hogy idén már szűkösebb a család, de amit egykor szívből kaptam szüleimtől, nagyszüleimtől, és ők egykoron gyerekként, én most ezt adom át gyermekeimnek, unokáimnak. A készülődés hevében szinte talán észre sem vesszük, hogy mily gyorsan peregnek a napok, míg nem kigyulladt a negyedik gyertya is az adventi koszorún, és megérkeztünk fáradtan a várt karácsonyhoz. Vajon valóban sikerült felkészülni? Erről szól a karácsony. Loholás, vásárlás, és amikor célba érek levagyok engedve, mint egy lufi? A karácsony mindannyiunkban különféle emlékeket hív elő. Egyesekben szépeket, másokban viszont szomorúakat. Ilyenkor eszembe szokott jutni Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány meséje, akiben karácsonykor kint a zord téli időben a gyufalánggal az anyjával töltött boldog emlékek lobbantak lángra, és melengették meg. Utólag emlékeink sem attól örömteliek, hogy volt díszítet fa, hogy volt alatta ajándék, hogy volt karácsonyi ebéd és kalács. Állíthatok fát, süthetek kalácsot, de ha nincs ott mellettem senki…, s nincs kivel megosztani…

A feldíszítet fényben áradó fenyőfa a maga világosságával arra hívatott emlékeztetni, hogy nem vagy egyedül. Erről beszélt az orosz irodalom nagy emberének Dosztojevszkijnek is. A karácsonyfa világánál talált rá Istenre és önmagára. Megrendítők és egyszerre felemelők sorai. Írja, hogy mélyre lezüllött ifjúságában, amiért a börtön lakója lett éveken keresztül. Éppen karácsony estéje volt, amikor elbocsátották a börtönből. Az emberek szentestére készültek, míg ő maga céltalanul csavargott a hideg estében, és nézte a kivilágított ablakokat. És utálta önmagát nagyon, hogy ennyire lezüllött. Hogy már ott tart, hogy semminek sem tud örülni, és senkinek sem tud örömet szerezni csak bánatot és keserűséget. S ahogy ilyen gondolatok súlya alatt gyalogolt a városka utcáin, egy helyen fenyőgallyakkal, gyertyákkal díszített szentképhez érkezett, amely a Betlehemet ábrázolta. Dosztojevszkij megállott a kép előtt és nézte. Közben gyermekkorának karácsonyi emlékei megrohanták szívét, és elkezdett csak úgy magában dúdolni. Azokat az énekeket, melyeket a szülői házban ilyenkor együtt énekeltek. Feltörtek a régi közös emlékek. Egyszer csak azon kapta magát, hogy potyognak könnyei. A könnyek fátyolán át is csak nézte, egyre nézte a gyertyafényes betlehemi képet. Aztán egy merész elhatározással a zsebébe nyúlt. Kivette onnan a most is ott lapuló pálinkásüveget, amely őt a züllés útján a börtönbe vitte. A benne lévő pálinkát a betlehemi kép előtt a hóra locsolta, az üveget pedig a kőhöz vágta. Dosztojevszkij ettől a perctől fogva új életet kezdett. Nemcsak az orosz, de a világirodalomnak is egyik legnagyobb írója lett. Íme, a karácsonyi gyertya fényének üzenete, mely bevilágított egy ember életébe, és fényénél megtalálta hitét önmagában és Istenben.

Karácsonykor a Betlehemben lévő Szent Családot szemléljük, amelyben Isten eljött az emberhez. Isten nem hagyott el!

December 6-án Szent Miklós püspökre emlékeztünk, aki az egyik legnépszerűbb szent. Ő a hit védelmezője, a megrágalmazottak, az utazók, hajósok, halászok, kereskedők, a zarándokok védelmezője. A legismertebb történet után a férjhez menni vágyó lányok patrónusa is, amely szerint, amikor Anatólia fővárosában, Myrában püspök volt éhínség sújtotta a lakóságot. Ennek idején a teljes egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította. Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is: A kolostor szomszédságában élt egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy már betevő falatra is alig jutott neki. Három férjhez menés előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, és egy marék aranyat kötött kendőbe és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték, csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy kendő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és zárva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűzhelybe száradni és az pont beleesett.

Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni, hogy a hóborította Taurus hegyről maga a Tél-Apó érkezik ezekkel az ajándékokkal, mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák. Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan érme, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő. Azonban kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte “Noel Baba”-nak, ami azt jelenti ”Ajándékozó Apa”. A keresztényüldözések alatt őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték. Fogságából végül kiszabadult, hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét (326-ban) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódját, a Mikulást. A Mikulás est itt, a Paulinumban nagy tradícióval bír, bár tavaly a vírus miatt sajnálatos módon elmaradt, mint ezt megtudtam a felsős diákoktól. Számomra, mint első osztályos diáknak, és ahogy elnéztem a többi osztályok tanulóinak is nagy élmény volt az ünnepség. A Mikulás est hétfőn vette kezdetét nyolc órakor, amely a negyedik osztályos tanulók szervezésében nyílt meg. Minden osztály saját programot készített elő, és lepte meg a többi osztályt. A jókedv és derű közepette igyekeztünk ezeket minél szebben előadni egymásnak. Jómagam egy verset szavaltam el, de voltak zenei számok, amelyeket hangszereken adtak elő. Ezt követte egy kvíz, amin szintén részt vettem. Végül a negyedik osztály mutatta be a programját, amit az első és a másodikos tanulók becenevének a kiosztása zárt. Ez csupán egy szokás, egy tradíció, amit senki se vett komolyan. Az est végén lehetett társalogni egy kis édesség és üdítő ital kíséretében, majd lassan eljött a takarodó, és jókedvűen hajtottuk párnára a fejünket.

Osztrogonac Ármin