Az advent kezdetével a keresztény világ ismét lázba borul, és készülődik karácsonyra, a Megváltó születésének ünnepére. Ám, hogy ez a születés élmény ne csupán külsőségekben és anyagiasságban nyilvánuljon meg, hanem belsőséges örömteli lelki élmény legyen, ebben segít a felkészítő várakozási idő, az advent. Ezen egyházi év első szakasza egyben felhívás az új kezdetre és lehetőségre, hogy amiként Isten szeretettel fordul az emberhez, és a legértékesebbet adja, Önmagát, amely szeretet az emberi nem érdekében a húsvéti áldozatban csúcsosodik ki, úgy az emberben lángoló jobb iránti vágy és törekvés az Istennek való önátadásban teljesedik ki. Karácsonykor ez a szeretet világosságként tört be az emberi világba. Jól adja ezt vissza egy hagyományos szokás, amelyet intézetünkben minden évben megtartunk, amikor a kápolna fényei kialszanak, és a sötétben az adventi koszorú egy-egy gyertyája kigyuladván megvilágítja a teret. Ez a látvány emlékeztet bennünket János evangéliumának a prológusára, amely szerint az Ige, mint világosság jön a sötétségbe, hogy azt kiszorítsa, és a befogadóknak életet adjon.

Az adventi koszorú minden egyes gyertyáját külön alkalmi estek keretében gyújtották meg a diákok. Az idén a ház előljárósága vezette az igeliturgiákat, amelyek keretében lelkesítő és önvizsgáló beszédek hangoztak el, rámutatván arra, hogy a magunkba szállás nem azt jelenti, hogy elfordulunk a külvilágtól és a többi embertől, hanem hogy fontoljuk meg tetteinket, vizsgáljuk meg a lelkiismeretünket, ügyeljünk embertársainkra és saját magunkra is. Az adventi estéket hangulatossá és szebbé tették a paulinisták ének- és zeneszámaikkal.