Történelmünket a legdrágább mértékegységben, az időben mérjük, amelyet számokkal látunk el.  Tagadhatatlan, hogy a nappalok és éjszakák váltakozásának, a napok, az évek múlásának jelölésére a számnál alkalmasabb nincs. Mégis, bár elsőre talán erőltetetnek tűnik a gondolat és a hasonlat, ezáltal életünket számok köré rendezzük, és óhatatlanul megfosztjuk valamitől,  mint valakit nevétől, és csupán számmá alacsonyítva, ezáltal lényében degradálva. Így a percek, órák számainak pörgésétől gyorsabb életmódra sarkalva a több reményében végül szavakba igazán nem önthető megfosztottság érzése lesz úrrá, mintha a nap nem is 24 órás.  Vagy mint, ahogy talán már az olvasók közül valaki már mondta is: „Már húsvét. Hiszen nem rég ünnepeltük karácsonyt!”. Közben még nem is említve, hogy ott volt még a húsvétra előkészítő 40 napos nagyböjti idő is. Ezen időszak arra hivatott, hogy hitünk alapjának eseményére, Megváltónk halál felett aratott győzelmének ünnepére felkészítsen. Ilyenkor, minként azt mi is a hamvazószerdán megtartott szentmise keretében elhangzott evangéliumban hallottuk, a böjt, az ima és a jócselekedetek révén készülődünk, és Istenhez fordulunk. Keresztúti ájtatosságokat tartottunk a kápolnában, amelyen felidéztük Jézus kínszenvedésének történéseit. Intézetünkben vendég papok voltak, akik elmélkedéseket mondtak, és emlékeztettek bennünket, hogy Jézus feltámadása és örömhíre minden nap jelenvalóvá lehet életünkben, minden egyes jó tett vagy bűnből való felállás révén. Így keresztény hitünk valóban nem valami, amit időként előveszek, hanem megélt folytonosság. Elérkezett nagyhét. Nagykedden hazautaztunk. Ezzel kezdetét vette a húsvéti szünet. A szent napokban igyekeztünk a saját plébániánk templomában részt venni a liturgikus cselekményeken, és lehetőség szerint segédkezni a ministrálás és az éneklésbe való bekapcsolódás révén.

A negyven napos nagyböjt lelki felkészülés húsvétra. Ezen időszakban előtérbe kerül a lelkiismeretvizsgálat és a bánat felindítása. Különféle vallási gyakorlatok vannak, miként azt Lukács evangéliumában olvashatjuk Jézus kísértést szenvedő elbeszélésben: böjt, ima és alamizsnálkodás, amelyek gyakorlása az embernek Istenhez való fordulását segítik. Ezeken kívül ismert ájtatosság a keresztút, amelyen a hívők egyedül vagy közösségben fölidézik Jézus keresztútjának történéseit. Az intézet kápolnájában lévő keresztút előtt végeztük hetente a keresztúti ájtatosságot.

Minden alkalommal egy-egy osztály diákjai vezették az éneket és az imádságot, és az előimádkozókkal együtt jártuk végig gondolatainkban Jézusnak a Praetoriumtól a Golgotáig tartó útját. Az evangélium tanúságtétele szerint ezen a távon sok egyben megrendítő és megindító esemény történt a végső vérontásig. A hagyomány szerint Mária, Jézus anyja és egy-egy tanítvány a feltámadás után Jézus utolsó földi napjainak színhelyeit rendszeresen felkeresték és körbejárták. A 320-as években Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja felépíttette az első templomot a Golgotán. Későbbiekben pedig a keresztút egyes helyein emléktáblákat kezdtek elhelyezni. A XIV. században a ferencesek által vezetett szentföldi zarándoklatok folyamán a hívek már a Praetorium-Szentsír közti távon 14 emlékhelyből álló útvonalat jártak be. Ezeket a helyeket később stációnak illetve állomásnak nevezték el. Az állomásoknál a zarándokok megálltak imádkoztak és felidézték az eseményeket, amelyek a felirat szerint ott történtek. A szentföldi zarándokok révén került Európába ez az ájtatosság. Európa nagyobb városaiban felállított keresztutak első és utolsó stációját jelölték meg szoborral vagy domborművel, majd a római hét-stációs templomok száma után alakították ki a hét stációt. Végül a Jeruzsálem-leírás beszámoló alapján a stációk száma 14-ben lett rögzítve. A barokk korban kezdték el nagy számban építeni a keresztutakat. A 14 stációs keresztút elterjedéséhez különösen hozzájárult Porto Maurizio-i Szent Lénárd római ferences, aki 576 keresztutat állítatott fel. Azóta a keresztút minden egyes keresztény templomban megtalálható és a nagyböjti időben a hívek ájtatosságot végeznek előtte. A keresztút járás emlékeztet, hogy mit kellet elszenvednie a Megváltónak megváltásunkért. Másrészt igyekszik átéreztetni az emberi tettek súlyát és együttérzésre indítani, hogy ilyen tragédiák, szülő lássa gyermeke élete kiontását, ember kínzása és megölése pusztán emberi gonoszságból és mohóságból, ne következzenek be. Miként Jézus figyelmezteti az őt sirató asszonyoknak: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok; mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! - és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23,29-31) A keresztút  egyszerre rámutat, hogy tud az ember embernek farkasa lenni, de ugyan ennek ellenkezőjére is, mert ott vannak azok, akik segíteni akarnak és cselekszenek is. A stációk járása során láthatjuk, hogy Jézus háromszor esik el, de minden egyes alkalommal feláll, és folytatja. Az életben mi is a magán és világ gondok terhe miatt olykor a legszívesebben feladnánk. A keresztút pont arra mutat rá, hogy ne add fel, ne hidd el, hogy nincs tovább… Állj fel, mert a tét a te életed, és a holnap az nem a ma. A halál felett az élet győzedelmeskedett!

Kegyelemteljes ünnepeket kívánnak a Paulinum Gimnázium és Szeminárium elöljárói és diákjai minden kedves olvasónknak!